7. fejezet: Az igazság kiderül
8:20. Liza éppen a konyhában van és reggelit készít. Erika lép be, hogy megijessze:
- Búúúú!!!
- Úr Isten! Azt hittem szívrohamot kapok. Majdnem elejtettem a tálat.
- Pedig kár lett volna érte. Isteni illata van a palacsintának.
- Örülök, hogy ennyire aggódsz értem. :)
- Ne vedd magadra, csak éhes vagyok :)
Ekkor megint megcsörrent a telefon. Ismét Lola volt:
- Hello Liza! Hogy vagy ?
- Most minden rendben. Tegnap nagyon jót beszélgettünk.
- Ennek örülök.
- Lola, egyre inkább érzem, hogy baj van veled.
- Nehogy értem aggódj már! És nincs semmi.
- Engem nem tudsz átverni.
- Liza, sokkal nagyobb gondjaid vannak mint, hogy ilyen butaságokon törd a fejed.
- Ez nem az a Lola akit ismertem. A régi Lola erre biztos azt mondta volna, hogy "nem történhet semmi, tudod ki merne ujjat húzni velem ! " De ez a lola valami teljesen mást hadovál.
- Paranoiás vagy. Beszéljünk inkább Benről :).
- Azért figyellek. Na mond, mi van?
- Már vagy reggel óta csak álmodozik egy lányról. Nem tudja senki ki az, egyedül annyit árult el, hogy nem egy cicababa, mint Mandy. A lényeg, hogy állítólag írni akar neki egy levelet névtelenül.
- És ezt honnan tudod?
- Figyu, én ne tudnám? Kapcsolatok Liza, kapcsolatok.
- Okéoké, és neke mi közöm van ehhez?
- Figyeld a postaládát. Az.
- Szerinted én vagyok az akiről Ben álmodozik? Nem hiszem.
- Ne légy kishitű csajszi. Be fogsz pasizni, érzem. De most megyek, mert kezdődik a második óra. Sziaaaa Liza.
- Szia Lola. Vigyázz magadra!
Miután lerakták a kagylót, Liza gondolkodni kezdett. Valami tényleg nem stimmelhet Lolával, bárhogy titkolja. nem olyan életvidám mint régen, olyan gondterhelt a hangja is. Ezért Liza elhatározta, hogy puhatolózik egy kicsit. Ezért úgy döntött felhívja Lola barátját, Timet. Hátha ő tud valamit. Elvégre sokat vannak együtt.
- Hallo?
- Szia Tim! Liza vagyok és Lolával kapcsolatban szeretnék kérdezni valamit.
- rrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr
- Halló? Tim, itt vagy? Ne rakd le kérlek. A fene.
Ekkor Liza már szinte biztos volt benne, hogy Lola bajban van, de nem tudta mi köze lehet ennek Timhez. Arra gondolt vissza kellene mennie az egyetemre, de nem merte még itt hagyni a családját. Ezért tanácsot kért Erikától.
- ŐŐm, figyu. Van egy kis problémám.
- Hallgatom.
- Van egy barátnőm, a neve Lola. Szerintem bajban van, de nem tudom visszamenjek e.
- Apád miatt aggódsz?
- Aha.
- Na ne félj. Te most szépen visszamész az egyetemre, apádra meg figyelek én. Menj és köszönj el tőle.
- Köszönöm, de miért vagy ilyen határozott e téren?
- Hosszú történet. Egy barátnőm bajban volt és én nem segítettem neki. Egy életen át bánni fogom. Szóval menj, igyekezz.
- Köszönöm, köszi, köszi. Szia Erika néni.
- Szia Liz.
Liza benyitott az apjához aki éppen aludt. Írt neki egy levelet melyben elmondta, hogy mennyire szeretni és félti, de most el kell mennie , mert ha nem teszi nagy baj fog történni Lolával. Majd összecsomagolt és elindult az állomásra.

Amikor az egyetemvárosba ért és leszállt a vonatról, csak azon járt a feje, hogy tudná Lola bajait megoldani. El is felejtkezett a pályázatáról amit a tanárúrnak ígért. Lassan elért a kapuhoz. Pont szünet volt és Lola megint annál a padnál ült, ahol szokott. Ahogy meglátta Lizát, odarohant hozzá és sírt. Liza először nem tudta mit tegyen, de utána megértette. Lolának igenis volt baja, ahogy gondolta, csak nem akarta, hogy törékenynek lássak, hogy neki is vannak problémái, mint minden embernek. De most, most kitört belőle minden fájdalom. Az elrejtett érzések, a titkolt félelmek. maga se tudta miért sír, de nem is érdekelte. Olyan jól esett egy kicsit megfeledkezni mindenről. nem érdekelte milyennek látják, gondolják. Mikor már az összes könnye lepergett, csak ennyit mondott:
- Bocsáss meg!- Liza nem értette, hogy miért mondta ezt neki. Furcsa volt neki az egész helyzet.
- Miért mondod ezt ?- de Lola megint csak ennyit mondott:
- Bocsánat, ne haragudj!
Egy kis idő elteltével, mikor Lola már teljesen megnyugodott, a szobában ültek. Csak csendben bámulták egymást. Liza megint úgy érezte magát, mint amikor otthon bámulták a falakat, Polly emlékén merengve. De ez a csönd, valami más csönd volt. Izzott a levegő, feszengett, mocorgott, amíg Lola csak nézett ki a fejéből. Liza beszélni akart vele a történtekről, de most egy szót nem tudott kifacsarni Lolából. Ekkor olyat tett, amit eddig még soha: dühös lett.
- Szólalj már meg! Úgy ülsz ott mintha már nem is élnél. Ne sajnáltasd magad, beszélj! Mondok valami nagyon furcsát. Jó volt látni, hogy sírsz, mert így tudtam, hogy bízol bennem és nem félsz kimutatni az érzéseid. De most megint bezárkóztál. Gyáva lettél megint. - De Lola nem beszélt, nem is akart. Csak ült, egy sóhajtás, annyi sem hangzott el a szájából. Ültek még így pár percet, (nem kellett sietniük, hisz a következő órájuk lyukas volt), és Lola felállt, odament Lizához, és mintha őt tartaná anyjának, ezt mondta:
- Baj van. Bocsáss meg. - Lola már megint tétlenül ült és most ő nem tudott mondani semmit. Most fordult a kocka, és Lola várta a szavakat Liza szájából, Liza pedignem tudott mit tenni. Neki nem kellett annyi idő mint Lolának, hogy megszólaljon, de az a pár másodperc óráknak tűnt.
- Mi a baj Lola? Kérlek most ne rendezd le egy" bocsáss meg"- gel.
- Nagy baj van. Történt valami aminek nem lett volna szabad megtörténnie. - Liza most értette meg, hogy a bocsánatkéréseket nem neki szánták. Igazából senkinek sem szánták őket, csak úgy jöttek. Itt valami teljesen más dologról van szó, mint amit gondolt. Ez nem egy rossz jegy, sőt nem is bukás. Ez valami személyes dolog. Nem krimibe való, de mégis akkora jelentősége van. Nem próbálta már faggatni Lolát. Nem is faggathatta, mert amíg ő ezen tűnődött, Lola elaludt. Liza kiment a folyosóra, és elindult az igazgatóhoz jelenteni, hogy visszajött. Sietett, hogy újra Lola mellett lehessen, nehogy valami butaságot tegyen. Hamar beszélt is az igazgatóval, és rohant vissza a szobába, ám mire visszaért, Lola eltűnt.

6. fejezet: Egy szomorú nap is végződhet jól
Liza az állomáson áll. Az édesapja már rohan elé és, ahogy egyre közelebb érnek egymáshoz, tárt karokkal szaladnak.
- Oh Liza, de jó, hogy itt vagy!!!
- Már nagyon hiányoztál. Hogy vagy?
- Hogy lennék? Férfi létemre sírok, láttál már ilyet?
- A sírás nem szégyen, sőt, jót tesz. De most menjünk haza.
- Rendben. Erika nagynénéd is itt van.
- :)- csak mosolygott, hisz tudta , hogy a nagynénje azért jött haza, hogy az Liza apjának segítsen, Liza pedig így még jobban biztonságban tudhatta apját. Mert arra gondolt, mi lesz ha ő majd visszamegy az egyetemre? Ki fog addig az apja mellett lenni. De így most már egyel kevesebb dolog miatt kell aggódnia.
London, Liza szülőháza
- Liza, de jó újra látni!
- Erika néni, már olyan régen találkoztunk.
- Gyertek, menjünk be. Ne itt kint ácsorogjunk!......Sok megbeszélnivalónk van.
- Milyen az egyetem Liz? Vannak barátaid? Milyenek a tanárok?
- Minden tökéletes, de... én inkább Pollyról szeretnék beszélni.
- Kislányom, mindent elmondtam a telefonban. Hétfőn elmegyünk a temetkezési vállalathoz, és...- itt megcsuklott a hangja, a sírás kerülgette, de folytatta- hogy eltemethessük a húgod.
- Nyugalom Greg, minden rendben lesz- csitítgatta Erika
- Igen apa, majd együtt megoldjuk. Polly mindig is utált síró embereket látni, most is biztos azért szomorkodik odafenn, mert lát téged, ahogy sírsz.
- Bizony Greg, Liznek igaza van.
Még pár órán át beszélgettek, közben néhány percig csendben ültek és bámultak maguk elé. Liza azzal amiket mondott, kicsit megnyugtatta apját, de ott belül érezte, nem igen volt semmi értelme annak amit mondott. Polly meghalt, és ezen már nem változtathat senki és semmi.
Másnap
-Lizaaaa, csörög a mobilod!
- Megyek már, megyek. Igen, halló tessék?
- Szia kis csajszi, hogy vagy?
- Szia Lola! Hát, hogy lennék? De inkább veled mi van? És az egyetem? Áll még?
- Jajaja, de akkora hírem van!
- Mond, hallgatlak.
- Mandy akkora botrányt kavart. Pont a folyosó közepén dobták ki hivatalosan is. Ordítozott, sírt, és majdnem megpofozta Bent. De ő nem hagyta, erre Mandy még jobban begurult és fogta magát és a kis pincsikutyáival együtt, elrohant.
- Ó, és én nem láttam:). És Ben? Ő, hogy van?
- Olyan vidám mint még soha.
- És te? Te , hogy vagy?
- Őmm, megvagyok.
- Ez nem volt valami meggyőző.
- Nyugi, nincs baj.
- OK, akkor maradjon ez így is. Sziaa
- Szia Liz.
Ekkor belépett a szobába Liza apukája, fekete zakóban.
- Hétfőn kell elmennem a gyárba ellenőrizni. Csak ma tudunk bemenni a temetkezési vállalathoz.
- Rendben, de miért dolgozol most? Pihenned kéne.
- A pénz nem hullik az ölünkbe, miből fogom kifizetni a tankönyveid szerinted? Majd kérek kölcsön vagy mi lesz?
- Bocs apa.
- Nenene, én kérek elnézést, te csak jót akartál. Én viszont olyan ideges vagyok. Anyád, aztán Polly, már csak te és Erika vagytok nekem.
- Mi mi mindig itt leszünk neked.
- Remélem. De most induljunk. 4-re ott kell lennünk.
- Szólok Erikának, hogy elmentünk.
- Már mondtam neki. Gyere.
Ezzel elindultak. Sokáig tartott amíg mindent elintéztek, csak későn értek haza. Most már Lizán is látszott a megviseltség, hogy mennyire bántja az ami történt. Az apja is búskomoran ballagott be a házba, halkan becsukta az ajtót, nem szólt semmit. Liza megölelte és érezte, hogy az apja arcán egy könnycsepp csordul végig. Tudta, hogy nem hagyhatja magába fordulni, ezért felhozott egy másik témát.
- Apa, egy pályázatot írok. Egy történetet kell kitalálnom. Gondoltam megírom a te és anya történetét. Beleraknám a verseidet is és anya dalait.
- Ez, ez nagyon kedves ötlet. Örülnék neki, ha rólunk írnál. Most lesz időnk beszélgetni, sok dolgot megtudhatsz.
- Remek, akkor mit szólnál ha elkezdenénk.
- Sziasztok! megjöttetek? Már a vacsi is kihűlt. Greg, a kedvencedet csináltam. Rántott húst sült krumplival.
- Szia Erika, köszi. Képzeld, Liza Annről és rólam ír történetet.
- Na, ez jó ötlet. Olyan dolgokat mondok amitől leesik az állag. :)
- Miért? Kiderül , hogy apa egy egyetemi buli wc-jében kérte meg anya kezét?
- Nem pont erre gondoltam, de hasonló =)
- Nanana, csak óvatosan a mesélgetéssel. A végén még elriasztod Lizát.
- Semmivel nem tud elriasztani.- mondta Liza, és úgy nevetett, mintha csiklandoznák. Az apja és Erika is nevettek. Liza annyira boldog volt, hogy végre kicsit olyan lehetett, mint régen. Megint egy családnak érezhették magukat.